Március végével lezárult a magánnyugdíjak csendes államosításának egy újabb szakasza. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ez volt-e az utolsó. Egyrészt már csak kb. 74 ezer "renitens" maradt a kasszáknál, másrészt viszont a maradók vagyona még mindig sok tízmilliárd forint, ami újra és újra megmozgathatja a kormányzat fantáziáját. Ha kicsit szorít a cipő, talán újra megkísérlik a még maradókat is "megmenteni".
Bár a magánkasszák rendszerének úgy gondolom hosszú távra lőttek és a folyamat már nem visszafordítható, én azért itt a ravatalon szólnék pár jó szót a halottról.
A történet lényegében a kilencvenes évekre nyúlik vissza, amikor nálunk is felismerték, hogy az akkori (és egyben jelenlegi) felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer hosszabb távon nem fenntartható. Ez ugye úgy működik, hogy a most dolgozók járulékából fizetjük a jelen nyugdíjasainak ellátását. Sajnos azonban ezzel több probléma is van.
Egyrészt a népesség öregszik, így egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartani egyre több nyugdíjast. A járulékokat nem lehet az egekbe növelni, így a költségvetésnek egyre nagyobb mértékben kell beszállnia a finanszírozásba. Ha ezt nem bírja - és sajnos nem bírja - akkor a nyugdíjak értéke kezd el csökkenni.
De nem csak ez a baj. Sajnos a fenti rendszernek vannak egyéb káros mellékhatásai is. Az idősek kiszolgáltatva érzik magukat. Úgy érzik, hogy bár végigdolgozták az életüket, a nyugdíjuk értéke az utánuk jövő generációk gazdasági teljesítményétől függ. Az aktívak szintén méltánytalannak érzik a helyzetet. Magas járulékokat fizetnek azért, hogy mások nyugdíjat kapjanak, miközben Ők - ez a vélemény egyre erősebben jelen van a társadalomban - már majd nem számíthatnak a megélhetéshez elegendő nyugdíjra. Ez az egész oda vezet, hogy aki csak tudja, elkerüli az adó és járulékfizetést, miközben a rendszer távolról sem nevel öngondoskodásra. Az emberek továbbra is minden gondjuk megoldását az államtól várják, annak ellenére, hogy egyre kevésbé hisznek benne, hogy az állam képes lesz eleget tenni ennek az igényüknek. Arról nem is beszélve, hogy szembeállítja a különböző társadalmi csoportokat egymással. Ezen problémák jelentős részét - persze nem mindet - a magánkasszákra épülő nyugdíjrendszer megoldja.
Egy ideális világban, mikor a dolgozók nyugdíjjáruléka - a munkáltató által fizetett is - a saját elkülönített számlájukra kerül, már nem biztos, hogy megéri a jövedelmekkel csalni. Ha csak minimálbért kapok hivatalosan és a többit zsebbe, akkor nem csak az államnak fizetendő adót csalja el a munkaadóm, hanem az én saját számlámra kerülő nyugdíjjárulékomat is. Amíg a nagy kalapba ment a mostani nyugdíjasoknak, ez kevésbé érdekelt. De ha ez egy olyan számlára utalódik (vagy nem), ami a nevemen van, évente kapok az egyenlegéről kimutatást és a gyerekeim öröklik ha velem történik valami, akkor már nem mindegy. Ha viszont munkaadóként feketén nem csak a valós és a bevallott bér különbözetét kell odaadnom, hanem a be nem fizetett nyugdíjjárulékot is, akkor annyival kevesebb a különbség, hogy azért esetleg nem éri meg trükközni. Nyilván a fekete jövedelmek nem szűnnének meg egyszerre, de egy ilyen világban biztos "fehérebb" a gazdaság. A rendszer nem állítja szembe az embereket egymással és ösztönzi az öngondoskodást, ami átgyűrűzve az élet más területeire további jó hatással van a gazdaságra. Miután annyi lesz az ellátásom, amennyit én kerestem meg a korábbi munkám során nincs kire mutogatni. Ha az első generáció minden tagja nem is tanulja meg a leckét, az utánuk jövők már - elődeik kárán - biztosan. Mindemellett az államnak sem kell a nyugdíjkassza hiányát minden évben kitolnia, hiszen nincs hiány.
De ha ilyen szuper ez a magánnyugdíj, akkor miért nem vezettük be már rég? És miért farolunk ki belőle?
Sajnos az átállás nem megy egykönnyen. Ha mostantól mindenki a saját jövőbeni nyugdíjára takarékoskodik, akkor ki fizeti a mai nyugdíjasok ellátását? Ebbe a költségvetés azonnal belerokkanna, így az átállás csak nagyon hosszú idő alatt mehet végbe. Erről szólt a nyugdíjreform. Az indulásakor a munkaerőpiacra először belépők számára kötelező, a többieknek önkéntes rendszer úgy indult, hogy a dolgozók után kifizetett munkaadói- és munkavállalói járulék kb. 75%-a ment az állami kalapba, 25%-a pedig a magánkasszába. Az így fizetők majd nyugdíjas korukban az államtól csak a nyugdíjuk kb. 75%-át kapják, a maradékot a magánkasszájuk fogja fedezni. Ezzel elindultunk az öngondoskodás felé, miközben a mostani ellátás finanszírozására csak a befizetések kisebb része hiányzott, ami még kezelhető szintű volt. Még ez is GDP arányosan jelentékeny mértékben növeli évről évre a folyó hiányt. Ezzel a módszerrel nagyjából négy generáció alatt át lehet alakítani az állami nyugdíjrendszert magánná. Amikor már mindenki nyugdíjas aki csak a járulékai 75%-át fizeti az állami rendszerbe, addigra nagyjából mindenki csak annyit is kap onnan, így a rendszer egyensúlyban van. A következő generációval el lehet kezdeni az 50-50%-os felosztást, így újra csak 25%-nyi hiányzó befizetés terheli a rendszert. És így tovább. Sajnos azonban kevés olyan politikus van, aki négy generációra előre gondolkodik. A rendszer előnyei csak hosszú távon és fokozatosan jelentkeznek, míg a hiány növekedése azonnal fáj, ráadásul a bevezetés után évről évre nő a mértéke, amíg újabb és újabb évjáratok lépnek be a csak 75% állami járulékot fizetők táborába, de még "nem jönnek ki" az első, az államtól csak 75%-ot kapó nyugdíjasok. Az utóbbi években ez a feszültség a rendszerben egyre nőtt, amit a válság még tetézett. Az sem segített, hogy az EU nem engedett a nyugdíjreformot folytató keleti országoknak, akik kérték, hogy a fent vázolt okból az államkasszából hiányzó összeggel csökkenthessék a kimutatott hiányt, hiszen az ott gyűlik a magánkasszában és csökkenti majd az állam egy jövőbeni (a nyugdíjasoknak fizetendő) kötelezettségét. A politikai akarat egyre fogyott, a rendszer elkezdett omladozni, de erről majd a folytatásban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése